A tegnapi ukrán-francia meccset félbeszakító vihar miatt el is feledkezett mindenki arról az örömteli tényről, hogy az a donyecki mérkőzés volt az Európa-bajnokság utolsó délutáni meccse. Ez pedig sok mindenkinek örömhír: a kisgyerekes szülőknek azért, mert már nem maradnak le több gólról egy kakilás miatt, a dolgozó embereknek azért, mert végre visszatérhetnek a társadalomba, és egyébként is, mindenki tudja, hogy az esti futballmeccsek milliószor hangulatosabbak a napsütéses, poroszkálós délutániaknál.

Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy már túl vagyunk az Eb felén: hiába tart a torna július elsejéig, az eddig lejátszott tizenhattal szemben már csak tizenöt meccs van hátra, és azok közül is négyet nem láthatunk élőben. És ez már korántsem olyan jó hír, mert az a helyzet, hogy ez az Eb idáig minden igényt kielégít, pedig az igazi drámák csak most kezdődnek: az utolsó csoportkör izgalmai általában már felérnek az egyenes kieséses szakaszéval, ahol pedig az igazán emlékezetes dolgok történni szoktak. Na de tényleg fogunk majd is rájuk emlékezni?

Bár úgy rémlik, nem volt annyira rossz a legutóbbi Eb sem, konkrét emlékem egyszerűen alig van róla, pedig csak négy éve volt, és akkor is majdnem minden meccset megnéztem. A 2004-es dettó: van pár dolog, amire nagyon emlékszem, de a meccsek 60-70 százaléka kihullott a rostán. Mindez csak azért furcsa, mert ahogy megyünk visszafelé az időben, annál több mindenre emlékszem: a legtisztább emlékeim a ’86 és ’94 közötti vébékről és Eb-kről vannak. Oké, azóta mindkét tornán több lett a csapat és a meccs, épp ezért nehezebb is észben tartani és áttekinteni őket, de ez még önmagában nem lehet magyarázat.

Lehet indok az is, hogy gyerekként sokkal élénkebbek az emlékek, jobban rögzülnek, mint amikor felnőttként megnézzük a sokadik világbajnokságunkat. Az sem lehet véletlen, hogy az időjárás miatt félbeszakadó meccsre is egy gyerekkori példa ugrott csak be (a Videoton – Paris Saint-Germain UEFA-kupa visszavágó 1984 őszén), pedig biztosan láttam más ilyet is azóta. Itt van aztán még a ránk omló iszonyatos információözön is: minden egyes meccsről elemzések tömkelegét lehet olvasni a neten, és annyira különböző jellegű adat és információ kerül a fejembe akár csak egyetlen mérkőzésről is, hogy nem csoda, hogy végül elveszik az egész, ahogy van. Ezzel szemben a ’86-os vébé előtt annyiszor elolvastam a Képes Sport karácsonyi vb-különszámát, hogy még most is rengeteget lennék belőle képes idézni, a csoportbeosztásokat pedig még mindig fejből vágom.

De az igazi bűnösnek a felnőttkort érzem. A tegnap esti angol-svéd volt az első ezen az Eb-n, amelyen a legelejétől láttam a közvetítést és a főcímet. Hol van már az az idő, amikor még a himnuszokat is végig tudta nézni az ember? A meccsek kétharmadának lemaradtam az elejéről (így például a cseh-görög első két góljáról), volt, amit csak munka mellett sandítva láthattam, és amit pedig véletlenül sikerült megnéznem rendesen, a jelek szerint arra sem fogok emlékezni már öt vagy tíz év múlva. Úgyhogy kedves gyerekek és diákok, jól figyeljetek, mert nektek ez az Európa-bajnokság még egy életre fog szólni. Ráadásul egyelőre jobban is jártok ezzel, mint például én annak idején a ’92-es Eb-vel, becsüljétek meg magatokat!