Legutóbb kifelejtettem a válogatott futball egyik legnagyobb előnyét a klubfocival szemben, amikor a vébék és az Eb-k felsőbbrendűségéről beszéltem: ez pedig az előbbiek viszonylagos tisztasága. Nem, nem hülyültem meg: pontosan emlékszem én is arcátlan csalásokra, nehezen magyarázható bírói tévedésekre, nyilvánvaló bundameccsekre és semminemű illúzióim nincsenek egy Sepp Blatter vagy a sajnálatosan jólétbe hízott Michel Platini tevékenységeivel kapcsolatban. Eleve egy vébé vagy egy Eb tévéközvetítése iszonyatos pénzeket megmozgató üzlet, és ez már önmagában egy szükségszerűen mocskos dolognak ígérkezik.

Mindezekkel együtt is a válogatott futball jóval közelebb áll a fair playhez, a tisztasághoz és a többi hasonló, idejétmúlt olimpiai eszményhez, mint a nyomasztóan sok pénzzel telitömött, kétes múltú oligarchák és a lókupeceknél is pofátlanabb játékosügynökök játékszerévé vált klubfutball. A válogatottaknál legalább még mindig érvényesül valamiféle esélyegyenlőség: itt olyan nincs, hogy valami orosz fehérgalléros bűnöző megvásárolja, mondjuk a svájci válogatottat, és teletömi méregdrága brazil és afrikai világsztárral. Honosított játékosok persze akadnak, azon pedig már tényleg csak a hülyék akadnak fenn, hogy a németeknél nem csak szőke és kékszemű futballisták játszanak: ha valaki az új évezredben akár csak egy órát is töltött bármelyik nyugat-európai nagyvárosban, az nem fog megütközni a német Boateng vagy a dán Simon Poulsen látványán. Más szóval, a válogatottak még tényleg javarészt abból főznek, ami még van, és érvényesül az a bizonyos verseny is. Példának okáért, bennünket, magyarokat sem a pénz hiánya akadályoz meg abban, hogy végre egyszer kijussunk valahová, de ezt már tegnap érintettük. A görög válogatott nyerhet Eb-t, de görög klubcsapat sosem juthat még csak döntőbe sem a BL-ben.

Az Európa-bajnokságoknak ráadásul megvan az a plusz szerencséje is, hogy a nagy, emlékezetes botrányok kivétel nélkül a focivébékhez kötődnek: míg az argentinok '78-as szemétkedései, vagy a koreaiak becstelen „menetelése" 2002-ben például a világbajnokságok történetének örök szégyenfoltjai lesznek, addig az Eb-k megmaradtak az alkalmankénti bírói tévedéseknél és bakiknál, a sorozatos csalások nem voltak jellemzőek. Éppen ezért volt kicsit kényelmetlen a pénteki nyitómeccs, melyen a játékvezetőnek több, a mérkőzés végeredményét is befolyásoló tévedése volt, méghozzá rendre a vendég görögök kárára. Viszont az, ahogy a görögök a jogtalan kiállítás és a meg nem adott tizenegyes után sem álltak le hisztizni (a francia filmvígjátékba illően blazírt kapitányuk is csak meggyötörten mosolygott), hanem emberhátrányban is képesek voltak megfordítani a meccs menetét, minden tiszteletet megérdemel. Sok példa van a hasonló bírói nyomás alatt összeomló csapatra (mindjárt itt voltak a mieink a már említett '78-as vébén) – a görögök pedig mindenkinek nagy szolgálatot tettek azzal, hogy nem voltak hajlandóak feladni. És lám, a végén még a lengyelek kapusát is kiállította a bíró – igaz, nem is nagyon tehetett mást, de hát láttunk mi már ennél egyértelműbb szituációban is tévedő játékvezetőt, nem igaz?

A másik, tisztasági szempontból necces meccs a holland-dán volt. Itt most nem arról beszélek, hogy a bíró nem vett észre egy kezezést a hajrában: ez az a fajta bírói tévedés, ami ezer éve hozzátartozik a játékhoz, van ilyen. A meccs menete viszont eszembe juttatott egy manapság oly divatos összeesküvés-elméletet: eszerint az online fogadóirodák irányítják a meccseket, ők döntik el a pillanatnyi üzleti érdektől vezérelten, mi legyen a végeredmény. A legjobb példa erre az elmélet hívei szerint az idei Barcelona-Chelsea BL-elődöntő volt: az amúgy jóval esélyesebb és otthon játszó katalánok gyorsan vezetést szereztek, és Terryt egy teljesen értelmetlen durvaság után még ki is állította a bíró – ezek után tömegek fogadtak a Barcelonára, amely még a Chelsea egyenlítése után is sokkal esélyesebbnek tűnt a győzelemre, a végén azonban meglepetésre az angol csapat nyert. 

Most a holland-dán meccsen ugyan nem ez volt a leosztás, hiszen az esélytelenebb dánok szereztek korán vezetést, a második félidőben mégis azon kaptam magam, hogy már nemcsak azért drukkolok a dánoknak, mert szimpatikusabbak, hanem azért is, nehogy a cinikusoknak legyen igazuk és ezzel tönkretegyék a szórakozásomat. Márpedig a 70. perctől kezdve egyre biztosabbnak tűnt, hogy a hollandok estig sem fognak gólt lőni, én annál inkább kezdtem rettegni: lelki szemeim előtt a narancsmezesek a semmiből egyenlítettek a 89. percben, majd a hosszabbításban még egy szöglet után a győzelmet is megszerezték. A riporter extázisban ordít, a szakértők egymás szavába vágva magasztalják Sneijdert és Huntelaart, mindenki arról beszél, hogy micsoda fantasztikus játék a foci – csak a pár millió fogadó lett volna szomorú, meg persze én, akiben egy világ dőlt össze. Hála istennek azonban nem történt semmi meglepő fordulat a végén: a dánok megnyerték a meccset, mert jobbak voltak, és kész. Lehetnek még persze hihetetlennek tűnő fordulatok és meglepő eredmények az Eb-n, én mindenesetre azzal a boldog tudattal kapcsoltam ki a tévét, hogy itt bizony rend van. És ez remélhetőleg minél tovább így is marad.